Aki már járt az országban, az tapasztalhatta az új szuperhatalom legbosszantóbb és a huszonegyedik században nehezen érthető rendelkezését: az internet könyörtelen cenzúráját. Az összes Google applikációval, a Facebook, Twitter, Instagram és más közösségi oldalakkal, valamint rengeteg nem kívánatosnak minősített sajtótermékkel együtt a világháló nagyjából fele hozzáférhetetlen a kínai netezők számára. De kevesen panaszkodnak.
Emlékszem, ahogy gyerekfejjel az iraki Bagdadban gyanakodva forgattam azokat a külföldi újságokat, melyekben a fáradhatatlan cenzorok fekete filccel átfirkálták a korai Saddam-rezsim gyenge gyomrát csikaró mondatokat. Manapság Kína nagyobb tétben játszik: az interneten keresztül az egykori satírozó hivatalnokok számára elképzelhetetnen információ özönlik a diktatórikus berendezkedésű országokba, visszont a cenzorok száma és eszközei is huszonegyedik századi méreteket öltöttek.
Bár ahhoz tizenhat év alatt jottányival sem jutottam közelebb, hogy teljes egészében megértsem a helyzetet, az évek során sokat kérdezősködtem és kutattam róla. A fehéren pislákoló képernyők és recsegő hanghívások még ma is dührohamokat csikarnak ki belőlem, de magányos szitkozódásaim mellékhatásaként legalább megszületett néhány, az alábbihoz hasonló cikk.
A helyzet azóta sem változott, sőt ha lehet, valamivel még idegesítőbb lett. Évente felröppen például a rémhír, hogy a hatóságok blokkolják majd a cenzúra elkerülését egyelőre még lehetővé tévő VPN szolgáltatásokat. Idén februárban, a Holdújév idején úgy volt, hogy most már de tényleg, de hála az égnek ezt a bejegyzést is VPN-en keresztül tehettem fel.
A cikket a HVG oldalán olvashatod:
http://hvg.hu/hetilap.monitor/201017_sanghaji_expo_tisztasagi_csomag
留言