A rendszerváltást felnőttfejjel megéltek csak a múlt ködén át, a nyolcvanas éveknél fiatalabb évjáratúak pedig egyáltalán nem emlékeznek a szocialista blokk ötéves terveire és a róluk elnevezett cigarettamárkánkra. Pedig a Terv ma is él és virul, például a Kínai Népköztársaságban. Kína hetven éve vezette be a Szovjetunió kiagyalta gazdasági modellt, Népgyűlése pedig e hónapban bocsátja útjára a Tizennegyedik Ötéves Tervet.
Az úgynevezett „kettős gyűlés”, mely az Ötéves Tervekért is felelős, évente összeül ugyan, de csak minden ötödik évben dob piacra újabb tervet. Ekkor azonban a Kommunista Párt által felügyelt Népgyűlés két kongresszusa, melynek ötezer delegátusa közt ott van Xi Jinping elnöktől kezdve a legtöbb vezető politikus, üzletember és maga a levitézlett Jackie Chan is, derekasan átírja a kínai gazdaság következő fél évtizedét. Osztanak-szoroznak, dollármilliárdokat csoportosítanak át egyik iparágból a másikba—már persze azok, akik benne vannak a Párt Központi Bizottságában. A legtöbben csak szavaznak, eddig mindig igennel.
A Kínában élő vagy azzal üzletelő cégvezetők idén is túlkávézott szerencsejátékosok módjára várják az új tervgyűlés kimenetelét, hiszen nem mindegy például, hogy ahogyan a legutóbbi terv egy csapásra hidegre tette az ország napelem-gyártó iparágának jelentős részét, és az erőforrásokat a robotok gyártásába tolták, az idei terv milyen módon szabja majd át a nemzet úgynevezett „szocialista piacgazdaságát”. A multik kínai leányvállalatainak vezetőit ezért az ilyen forradalmi időszakban arra ösztökélem, olvassanak egy kicsit utána, honnan jönnek és hová tartanak az Ötéves Tervek. Az alábbi egy nemrég megjelent angol nyelvű cikkem újragondolása. (Az eredeti cikket lásd alul!)
Az alapötlet maga Sztálin agyából pattant ki, és ő javasolta a bevezetését a kommunisták és nacionalisták polgárháborúját frissen megnyert Mao Ce-tungnak, amikor ez utóbbi 1949 végén Moszkvában járt. Az 1952-ben papírra vetett és a következő évben útjára indított Első Ötéves Terv ígéretesen indult. A Kínába delegált többezer szovjet szakember vezetése mellett az ország polgárháború szaggatta nagyvárosait a szocialista munkaverseny arénáivá alakították, és hamarosan megduplázták a nemzet ipari termelését. Az elgondolás meglehetősen egyszerű volt: a mezőgazdaságot kollektivizálják, az így felszabadult paraszti munkaerőt a városokba küldik és a nehézipari termelés szolgálatába állítják. A szovjet segítséget a megtermelt többlet élelmiszerrel fizetik majd ki.
Azonban már az első ötéves ciklus vége felé gyanús volt, hogy a Tervbe valahol esetleg némi hiba csúszhatott. A parasztok kollektívába terrorizálásával sikerült ugyan nagyobb gazdaságokat gyúrni a szétszabdalt családi farmokból, de a hagyományon alapuló közösségek nem tértek magukhoz a változás okozta sokkból, hiába agitálták őket. A városi termelők így először élelmiszer nélkül maradtak, később a Párt utasítására ami volt, a városokba szállították, ami pedig esetleg megmaradt, a Szovjetunióba küldték. A vidék az éhhalál szélére kényszerült. A tragédia kiváltotta forrongások és hatalmi harcok határozták meg Kína következő húsz évét: Mao először a „Nagy Ugrás”, majd a „Kulturális Forradalom” kampányokkal gondoskodott arról, hogy a nagy vezér 1976-ban bekövetkezett haláláig hosszútávú tervekről szó sem eshessen.
„1976-ban Mao Ce-tung hatalmas szívességet tett az országnak, és meghalt", írta a maga mélyenszántó cinizmusával Steven Pinker amerikai pszichológus-filozófus. Nehéz vitatkozni vele: az ország történelmi-politikai mércével mérve szinte azonnal új erőre kapott. A hamarosan hatalomra kerülő Teng Hsziao-ping a Párton belüli progresszívek élére állva gazdasági reformokat vezetett be, melyek egyúttal megnyitották az országot a külföldi tőke előtt is. A nyitás azonban a kínai vezetés szemében nem volt elválaszthatatlan a politikai reformoktól. Az Ötéves Terv intézménye nemcsak a Mao-rendszer bukását élte túl, de az egykor magukat szocialistaként aposztrofáló országokban bekövetkezett rendszerváltásokat, a Szovjetunió összeomlását és megszűnését, valamint több, Kínán belüli hatalomváltást és kataklizmát is.
Az sem valószínű, hogy Kína hamarosan búcsút intene a tervek tervének. Ahogy mifelénk mondják: sőt! A pártvezetés az ország gazdasági sikereinek titkát abban látja, hogy amint azt annak idején a szovjet elvtársaktól tanulták, a terv letéteményesei ma is olyan makro-indikátorokkal kezdik, melyeket piacgazdaságok utólag mérni szoktak, nem ukázba adni. Öt évre előre kitűzik a gazdasági növekedés mértékét, a falusi és városi lakosság arányát, a munkanélküliségi rátát és a születendő gyermekek számát is. Ezekből azután regionális és helyi tervek csorognak felűről lefelé valahogy úgy, ahogyan az esküvőkön a piramisba rakott pezsgőspoharakban a nedű. A hadsereg megtudja a jövendő besorozott és hivatásos állomány létszámát. A kórházak, egyetemek, hogy hány főt alkalmaznak majd, milyen eredményt kell produkálniuk, milyen kutatást kell elvégezniük és hány cikket kell publikálniuk. A bankok a kiosztandó hitelek összegét, a bíróságok és a rendőrség a kiszabandó bírságokét.
Az évezred kezdete óta az úgynevezett „három képviselet” politikájának köszönhetően vállalkozók és vállalatvezetők is a Kommunista Párt tagjai lehetnek, ennek fejében viszont a magánvállalkozások is a Terv hatáskörébe kerültek. A sokmilliárd dolláros ingatlanfejlesztésektől kezdve a ceruzaelem termelésig mindenre kiterjed a nemzeti, tartományi és helyi tervmesterek figyelme. Nem maradhatnak ki a nemzetközi vállalatok sem, bár ez gyakran még azokat a multinacionális felsővezetőket is meglepi, akiket képzésekkel, coachinggal és tanácsadással látok el. A nemzeti piacgazdaságból kikanyarított különleges gazdasági övezetek ugyanis éppen azzal vonzzák be a nagyvilágból beáramló tőkét, hogy a Párt és állam ott nem avatkozhat közvetlenül a külföldi cégek dolgába. Az állami kézben lévő infrastruktúra, energiaellátás, informatikai és bankrendszer segítségével azonban a központi vezetés gondoskodik arról, hogy a multik is a Terv lefektette síneken zakatoljanak előre.
A lakosságnak kevés beleszólása van a Tervek kiagyalásába és kimenetelébe, így az átlag kínait körülbelül annyira érdeklik a részletek, mint minket. A Kommunista Párt megpróbálja az Ötéves Terv kultuszát közelebb hozni a széles tömegekhez, nem egyszer szó szerint megzenésítve azt. Kísérleteik közül kedvencem a 13-What?, azaz „Tizenhárom micsoda?”, mely az idén esedékes előtti Tizenharmadik Ötéves Tervet volt hivatott YouTube sikervideóvá gyúrni, a negyedmillió letöltésből ítélve vegyes sikerrel. Ha tervgazdasági Zenebutik és a rendszerint Peking vörös sziluettjéből és Xi Elnök integető képéből összeollózott poszterek láttán nem is ugrik ki mindenki bőréből, az Ötéves Tervek fogadtatása mégis alapvetően pozitív, még a Kínában dolgozó multi vezetők körében is. Az evolúció ugyanis arra programozta az emberi agyat, hogy ne igazán szeresse a bizonytalanságot. A tervrendszer következtében pedig ha a Párt kitűzi egy új nagyváros, vasúti sín vagy egészségügyi szolgáltatás útvonalát, akkor az ha törik ha szakad, úgy lesz.
Ahogyan a brit Economist Intelligence Unit szakembere fogalmazott az év elején: „Ha Peking kitalálja, hogy valahol elektromos autók közlekednek majd, akkor megtehetik, hogy egész kerületekből kipucolják a belsőégésű motorokat, a cégekkel legyárttatják, a lakossággal pedig megvetetik azokat.”
Erdeti angol nyelvű cikkem a EUROBiz magazinban itt olvasható: https://www.eurobiz.com.cn/plan-ahead/