Egy ELTÉ-s professzorom szerint történelmünk folyamán a nagy események mindig Kelet felől érkeztek, amíg a magyarok Nyugat felé kémleltek. Nem tudom, ennyire leegyszerűsíthetőek-e a Prof olyan kedvelt példái, mint a tatárjárás, Mohács és 1956, annyi azonban bizonyos, hogy a Kelet és Nyugat közötti forgolódás az egykori és mai magyar politika ismétlődő koreográfiája.
A közelmúltban egy hongkongi egyetem újságírói kérték ki a véleményem arról, mit nyerhet Közép-Európa az időről időre fellángoló Kína-centrikus külpolitikával, mely mostanában a keleti behemót úgynevezett „16+1” programjának köszönhetően kapott egy pezsdítő fuvallatot.
Nos, a tizennyolc éve megvédett és pár évvel később könyv formájában is megjelent bécsi szakdolgozatom óta csökönyösen tartom magam ahhoz, hogy a gazdaságban a politika kénytelen alkalmazkodni a piac tevékenységéhez, nem pedig fordítva. Így volt ez a szakdolimban kivesézett ASEM (Asia-Europe Meeting) kormányközi fórum esetében, és szerintem így van Magyarország és Kína jelenlegi közeledésekor is.
Ennek pedig politikusaink és üzletembereink számára egyetlen konklúziója van. Az asztalt a kétoldalú nagypolitika meg tudja teríteni, egy Kínához hasonló birodalom akár még be is vásárolja a hozzávalókat, de főzni a mindenféle méretű, rendű-rangú vállalkozásoknak kell ahhoz, hogy bőséges piknik legyen a dologból. A részletek a beszkennelt angol nyelvű cikkben találhatók.
Comments