Lenyűgöző könyvet kaptam egy ismerősömtől, aki a túlságosan elterebélyesedett könyvtárából szortírozta ki. A száztíz éves kötet az akkor még India felett sajátjaként rendelkező angol hadsereg első Tibetbe vezető katonai expedíciójáról írt személyes beszámoló, illetve annak az akkori magyar olvasó számára átdolgozott változata. A Kína- és Ázsia búvárok számára hatalmas kaland, hiszen egy olyan birodalmat mutat be, melyet előtte az ismeretlenség köde, utána pedig a politikai propaganda ködösítése rejtett el az olvasóközönség szeme elől.
A századeleji Tibettel kapcsolatban két tévképzet, és az azokra alapozott alternatív mesevilágok keringenek közkézen. Az egyik a Kínai Népköztáraság kiagyalta feudális nyomor, babona és tudatlanság, melynek a marxista forgatókönyvhöz híven a Kínából indult proletárforradalom vetett véget. A másik a nyugati világ kialakította operett-idill, melynek helyreállítása az egykori királyság szabadságáért küzdő politikai mozgalom alapja. A Waddell L. Austine megjárta Tibet egyikre sem hasonlít igazán. Bár a mai multikulti olvasó küszködni fog a szerző leplezetlen angol sovinizmusával, azért megfigyelései tárgyilagosak, és felérnek egy időutazással Tibet egy imperialista ambíciók még kevésbé eltorzította korába.
Krónikájából nyilvánvaló például, hogy a huszadik század első éveiben Tibet a helyieken kívül kutyának sem kellett. Az angol armada a kínai és orosz hadseregek névleges jelenléte ellenére üres erődökbe masírozott be, és annak évek óta elhagyatott konyháit és hálószobáit kezdte el magható szorgossággal kicsinosítani. Kevésbé szívmelengető, ahogyan az évszázados erődök többségét felrobbantották maguk mögött. A civil lakosságot nem kérdezték, a tibeti hadsereg többnyire csak névleges ellenállást fejtett ki középkori fegyvereivel, mások pedig nem avatkoztak közbe.
Érdekes képet fest Austine a Tibetben élő népekről és társadalmi kasztokról. A helyieket békés, barátságos nagyon vallásos emberekként írja le, bár sokat szomorkodik azon, hogy rossz felekezetre pazarolják az energiáikat. A kezdeti összecsapásokat követően az angolok látszólag remekül megtalálták a hangot a helyi közösségek, valamint a meglepően népes ázsiai diplomáciai kirendeltségek vezetőivel. A kínai helytartókat mulatságos embereknek mutatja be, akik a tartományon végig csörtető angol hadsereg tisztjeivel együtt teázgatnak és búsongnak az egyre fokozódó politikai helyzeten, de szóbeli tiltakozáson kívül nem sokat tesznek az új megszállók feltartóztatására.
Őszinte gyűlölettel nyilatkozik viszont a vallási vezetőkről. Nem sokukkal találkozik, mert ők, miután karddal-lándzsával felszerelt hadseregeik megfutamodnak az angolok puskái elől, általában biztonságosabb környékre húzódnak. A szerzőt annak ellenére megrázza, ahogyan a papok cinikus módon odadobják a megszállóknak a civil lakosságot, hogy e megszállóknak ő maga az egyik vezetője. Felejthetetlen élmény viszont az akkor Potala-palota részletes leírása, hiszen annak a Dalai és Pancsen Lámák számára fenntartott szárnyaiba előtte sem, utána sem jutott el sok külföldi, ráadásul az angoloknak az elmenekülést megtagadó papok személyében valóban szakavatott idegenvezetői akadtak.
Comments