„Olyan nincs, hogy világpolgár! Aki pedig annak tartja magát, az nincs tisztában a polgárság fogalmával.”

A mondat Szingapúrban, egy üzleti út alkalmával ütötte meg a fülemet, miközben egy menedzser képzés hajnalán a reggeli tornámat végeztem a szállodai szobában. Nem emlékszem, melyik magyar internetes rádióadásra sikerült ráhangolnom aznap hajnalban, és arra sem, mely közéleti személyiség idézte egyetértően az előző nap megválasztott Donald Trump hitvallását.

Két sorozat fekvőtámasz között mélyeket lélegeztem, és kinéztem a hajnali napfényben fürdő városra. Akiben megvan a fa tetejéről nézelődés macska-ösztöne, Szingapúrnál jobb magaslest álmában sem találhat. A városállam a dzsungel és metropolisz szemet gyönyörködtető ötvözete. A V-alakban szétágazó utak ollóját hol többtízemeletes épületek, hol a trópusi sziget közelmúltját idéző, áthatolhatatlan esőerdő- pamacsok háromszögei töltik ki. A helyet gyakran nevezik „Ázsia Svájcának”, és az európai kis-nagyhatalom lakóihoz hasonlóan itt is a nyelvek, hagyományok, szép és csúf emlékek keveréke lengi körül az emberek mindennapjait. Az alant cikkcakkozó reggeli utcákon öltönyös, szőke üzletemberek, tarkabarkán lobogó szárit viselő asszonyok és kék-fehér egyenruhás iskolások igyekeztek az épületek felé.

Közben a műsorban honfitársam tovább fejtegette a világpolgárság önellentmondásos voltát. Gondolom, más is szokta úgy érezni, mintha a tévé-rádió egyenesen hozzá intézné szavait. Szerintem azzal sem vagyok egyedül, hogy ilyenkor, élve a szólásszabadság szent jogával, visszabeszélek. „Ugyan már!”, kezdtem kimérten és méltóságteljesen. „A világpolgár ugyanolyan polgár, mint a szegedi, a budai vagy a kispolgár! Az ilyen címkéket senki nem tudatosan ragasztja magára. Az ember jön-megy, csinálja a dolgát, majd egyszer csak valaki megszólal, hogy ilyen-és-ilyen polgárok, figyelem!”

Persze nem pont ezekkel a szavakkal fejeztem ki magam, mert bár szeretek prédikálni, mégiscsak egyedül voltam, alsógatyában, két sorozat fekvőtámasz között. Viszont volt időm elgondolkodni a pontos megfogalmazáson azóta, hogy kevésbé cirkalmasan, de mégiscsak megmondtam a magamét a műsor hallatán. Muszáj volt hozzászólnom a témához, mert én, tetszik vagy nem tetszik, világpolgár vagyok.

 

Közben a műsor véget ért, én megreggeliztem, kisétáltam a szállodából és amíg a taxira vártam, beszippantottam Szingapúr már korán reggel is harminc fokos lázban lüktető, párás levegőjét. Az jutott eszembe, ha a meginterjúvolt illetővel lenne alkalmunk egy hideg fröccs mellett megbeszélni polgárságunk előnyeit és hátrányait, először is megkérdezném, milyen polgárnak tartja magát. Majd, amikor mondjuk azt mondaná, hogy debreceni, megkérdezném arról, hogyan lett debreceni polgár, milyen érzés annak lenni, az akar-e maradni. Vágyik-e máshová, szeretne-e nem debrecenieket a városba invitálni és reméli-e, hogy Debrecen megváltozik?

Ezekre a kérdésekre válaszol a könyv, a magam szemszögéből.