Kim és Trump: Pillantás a celebkulisszák mögé

Miért hasonlít annyira egy olcsó tévédrámára az Észak-Korea és az Egyesült Államok között jelenleg folyó párbeszéd? Ennek megértéséhez nem kell mást tennünk, mint akár felületesen is beleásni a reflektorfényben lévők hátterébe és gondolatvilágába.


Minden századnak megvan a maga feltörekedő kasztja. A huszonegyedik század trónkövetelői a mulattatók. Ennek bizonyítására nem kell Amerikáig menni: Olaszországban egy blogger komédiás alapított befolyásos politikai pártot, Dél-Amerikában a focisták, Indiában pedig Bollywood sztárjai állnak sorba politikai címekért. Persze a legkeményebb profikat a szuperhatalmak élén találjuk. Bár a Kínát egy idei alkotmánymódosításnak köszönhetően életfogytig kormányzó Xi Jinping a fotókból ítélve még magát sem tudja megnevettetni, felemelkedésének egyik titka egykori szupersztár énekes felesége, aki a sármőri feladatokat ellátja mellette. Putyin orosz elnök hol dzsúdótudását fitogtatja a kamerák előtt, hol a helyi vad motorosokkal száguldozik Moszkva utcáin.


És akkor lássuk, hogyan passzol ebbe a trendbe az USA és Észak-Korea!

Donald Tumpot csak annak kell bemutatni, aki az utóbbi harminc évben, egy lehetséges atomtámadástól rettegve, elhagyatott kőbányában rendezte be underground túlélőtáborát, vagy aki ezalatt esetleg politikai fogoly volt Phenjanban. A jelenlegi amerikai elnök gyakori és dörgedelmes tévéinterjúin túl felbukkant B-listás filmekben és a saját valóságshowjában is. Innen származik ikonikus “You’re fired!” (Ki vagy rúgva!) mottója is, bár az elnöki eskületétel óta jobb szereti a szemkontaktus elkerülésével, szöveges és Twitter-üzenetek formájában elbocsátani megunt embereit. Azt viszont állítólag árgus szemekkel figyeli a Szabad Világ jelenlegi vezére, hogy ezek az üzenetek milyen gyorsan bukkannak fel kedvenc tévécsatornája, a Fox News tudósításaiban.


A média-absztinencia nem erős oldala Észak-Korea diktátorának, Kim Dzsongunnak sem. Az örökös vezér Kim dinasztia Svájcban tanult sarjának állítólag nyugati tartózkodása idején lett mániája a Walt Disney rajzfilmek meg- és újratekintése. Hazatérve több hazafias színházi előadásba is “becsempészte” Miki Egér alakját, bár a képeket nézegetve engem nem lepne meg, ha a helyi közönség felfigyelt volna az új színfoltra. Donald Trumptól eltérően Kimnek a férfiágon öröklődő vérében csörgedezik a szórakoztatói ösztön. Testvére a japán Disneylandet próbálta hamis útlevéllel meglátogatni, de a hatóságok lefülelték. Nagyapja, a Népi Demokratikus Köztársaságot megalapító Kim Ir Szen az ázsiai kommunista blokkban korát megelőzve karolta fel a film és rádió nyújtotta propagandalehetőségeket, Apja, Kim Dzsongil pedig olyan szinten volt mozimániás, hogy remetekirályságának pangó filmgyártását felvirágoztatandó, több dél-koreai rendezőt és színészt is elraboltatott, hogy azok aranykalickából hozhassák létre a munkásmozgalmi eposzok új korszakot nyitó generációját.

Feltűnt-e a két jövevény a phenjani közönségnek? (A forráshoz klikkelj a képre!)

Csoda-e, hogy e két médiafenomén, akiknek ráadásul nemzetük erőforrásai is rendelkezésükre állnak, olyan csűrcsavarokkal, girlandokkal és flikflakokkal teli dramaturgiát kanyarít számunkra, hogy attól még az ajtóban váratlanul cöveket verő Columbo is megnyalhatná a szórakozottan felemelt mutatóujja hegyét? Micsoda sztori kerekedett! Trump és Kim egykor gyűlölték egymást, de egy napon rádöbbentek, a világpolitikai Montague- és Capulette-jelmez alatt mennyire hasonló szívek dobognak. Az új barátság láttán akcióba lendült Xi, akiről egyelőre még nem tudjuk, hogy a Dallasból Bobby vagy Pamela szerepét játssza-e, annyit azonban igen, hogy valamiben mesterkedik. Talán éppen ennek köszönhetően, de mielőtt még hőseink egymás keblére borulhattak volna, Trump nyilvánosan csalással vádolta Kim-et, aki persze nem hagyta magát. “Én vagyok én, te vagy te, ki a csaló, én, vagy te?”, dohogta Kim az egyetlen hivatalos phenjani tévécsatornán (annak idején ott jártamban én is belenéztem, feledhetetlen!), és most már akkor sem látná szívesen Trumpot, ha az, Regős Bendegúz szavaival, két mankóval jönne könyörögni.


Milyen kár, hogy a nemzetközi politikában nincs „hamarosan jön” szekció az epizódok végén! A világ türelmetlenül várja a folytatást, ami persze az egész médiavállalkozás lényege, mindkét oldalon. A leginkább természetesen azok tördelik a kezüket, akiknek a családját több, mint fél évszázada kettészakította a világpolitikai szerepjáték, vagy akiknek a szomszédos városokban lévő otthonát bármelyik napa földig rombolhatja a dráma egy eseménydús fejezete. Miattuk inkább azt remélem, hogy remekbe készült fordulatok helyett a két főszereplő a leggagyibb brazil tévésorozatok mintájára a végtelenségig ismétli majd a vágyakozás, csábítás és elhidegülés rituális táncát. Hátha felbukkan valaki, aki a második évadból igazi sikersztorit tud majd kanyarítani!


© 2019 Holch Gábor