top of page

„Az egyetlen magyar zászló Kínában az én házamon lobog”

Az angol nyelvben gyakran használt kifejezés az „elevator speech”, azaz liftes előadás, melyben valaki olyan tömören foglalja össze munkája lényegét, hogy azzal pár emeletnyi felvonózás alatt is meggyőzheti a hallgatóságát. Egy mesteri elevator speech hallgatóságát képezhettem, amikor tavaly, éppen száz évvel a versailles-i békeszerződés után, Nicky Almasy fotóművész barátom a sanghaji Bank of East Asia toronyház tetőteraszán mutatta be az épület tervezőjéről, Gonda Lászlóról készített albumát. Mervay Mátyással, az amerikai New York University (NYU) Történelem Tanszékének doktoranduszával ugyan nem a liftben, hanem a lift előterében találkoztunk, beszélgetésünk azonban minden más tekintetben megfelelt a műfaj követelményeinek: én akkor érkeztem, ő pedig a repülőtérre sietett, és talán két percet sem beszélgettünk. De ennyi idő is elég volt neki ahhoz, hogy a Távol-Keleten élő magyarok történetének egy általam addig alig ismert fejezetét villantsa fel.

Azóta is küldi a hosszabb-rövidebb betekintéseket az egy évszázaddal ezelőtti ázsiai magyarság hétköznapjaiba, kalandjaiba és hőstetteibe, és számtalan okból tudom javasolni a bennük való elmélyedést. Kezdve a legaktuálisabbal, aki esetleg hozzám hasonlóan el-elkezdi sajnálni magát a koronavírus okozta felfordulás, hétköznapi rutinjának gerincbe törése és vakációs terveinek kútba hullása felett, jobban érzi majd magát a bőrében, miután elmereng a Trianon után támogatásukat, állampolgárságukat és identitásukat veszített honfitársaink sorsán. A nemzetközi helyzet is másként fokozódott akkoriban, mint manapság: nemzetek tűntek el és jelentek meg a színen, és egy hazajutni vágyó magyar a kaleidoszkóp szerűen változó hatóságokkal vívott adminisztratív bújócskája során szó szerint egyik fél sem tudta, ki kivel van. Kivéve persze, ha valakinek erkölcsi meggyőződése és nemzeti hovatartozástól független emberszeretete súgta meg a helyes választ.

„Az egyetlen magyar zászló Kínában az én házamon lobog”, idézi Mátyás Komor Pált, akit a cikk szerint sokan a „sanghaji Raoul Wallenberg” néven tartanak szamon. Lenyűgöző keserédes történet ez, melynek a fiatal történész munkássága a legismertebb fórumokon viszi hírét. A képeken Komor és sanghaji háza az említett zászlóval (nem aprózta el), valamint Nicky könyvbemutatója, melyen a szerző úgy látható, ahogyan a legtöbben megismertük, fényképezőgép mögé bújva.


“Mátyás angol nyelvű kutatóblogja” https://wp.nyu.edu/habsburgiainchina/

Comments


bottom of page